A huszadik napon

A három legfontosabb embernek ajánlom.

Az első napon
megváltozott a szelek járása, falánk ősz illata szelte a levegőt. Elapadt néhány ripka és agyilnos, fény sem cirógatott többé úgy, mint azelőtt. Csak hárman vették észre, hogy a világ tengelye újra fordulni készül, csupán hárman mind közül.
A második napon
ugyanabban az órában megvilágosodtak. A mindég hideg északi szél súgta fülükbe: elérkezett az óra, indulniuk kell. Ekkor ragyogó napfény ölelte körbe őket, hogy reményt hozzon és feledtesse: elmúlik a nyár, közeleg az ősz. Mégis tudva tudták, feledni nem feledték, hogy az utat csak maguk járhatják be.
A harmadik napon
felkészültek a hosszú útra. Először Zöld, aztán Kék, végül Piros lett készen. Zöld olyan volt, mint a fák gyökerei és maga a föld, erős és szilárd. Szemét mindig előre szegezte és soha nem okozott csalódást. Kék volt minden gondolat és tudás, amely egyben tartotta a világot. Kék azt mondta történetüket megőrzi az örökkévalóságnak, hogy tisztán virágozzon a szent időben. Kék és Zöld méltón összeálló héjat alkotott. Zöld a fundamentum, Kék pedig minden, ami szárnyalt. Mégis mind ketten gyengék voltak. Együtt sem értek fel az egység csodájához. Szükség volt a megállíthatatlan harmadikra. Ő volt az erő, Piros, mint a lángok mélye, bolygók közepe, hatalmas és ösztönszerű, akinek mégis szelídsége volt az, ami hódolatra méltó. Piros határtalanságának medrét Kék és Zöld adta. Ma napnyugtakor végre, hosszú idő óta először, újra találkoztak. Csendben üdvözölték egymást, majd a szabad ég alatt nyugovóra tértek.
A negyedik napon
imádkoztak a szélhez, hogy könnyítse meg útjukat, ősi nyelven beszéltek, melynek formáit rég elfeledték a világ hegyei és az ég felhői. Színültig teltek bátorsággal, majd köpenyekbe burkolózva útnak indultak az ismeretlenbe.
Az ötödik napon
hegycsúcsok felett győzedelmeskedtek, a hó nem tört meg a talpuk alatt és hárman együtt még a vizet is meg merték kérni: távozzon útjukból, hogy száraz lábbal kelhessenek át medrén. Mindhárman arra gondoltak, hogy soha semmi nem választja el őket. Sorsuk egy fog maradni még a keseréd kínjában is.
A hatodik napon
Zöld árpát szórt a háta mögé. Majd újabb marékkal vett és azt is a háta mögé szórta és azt mondta:
- Mire visszatérünk, ezek a magvak megkapaszkodnak és kirügyeznek, ahogy érzik majd földanya közelségét.
Piros és Kék bevárták Zöldet és folytatták útjukat, amely egyre távolabbra vezetett.
A hetedik napon
hidegnek kezdték érezni a szeleket, de a ragyogó ég alatt még néha feltámadott a sirokkó. Veszélyben érezték magukat. Amint megálltak pihenni szinte indultak is tovább, hogy még aznap maguk mögött tudják a fekete szelet. Közben egyre több, egyre nagyobb lett az út, amit együtt tettek meg.
A nyolcadik napon
még hidegebb lett. Először szél, aztán vihar, végül orkán sebezte, tépte őket, gyűrve, megkínozottan vonszolták egymást, majd utána már csak saját magukat. Piros vezette őket.
- Csak a test, a lélek soha! – skandálta. Hangja erősebb volt a külvilágnál. Mindhárman haladtak tovább, tették, amit tenniük kellett.
A kilencedik napon
nagy pelyhekben esni kezdett a fekete hó. Kék térdre rogyott és nem tudott tovább menni, mert a fagy többé már nem a testét, hanem a lelkét járta át. Piros és Zöld cipelték tovább a vállukon vacogó társukat. Piros és Zöld szeretete fűtötte Kéket. Nélkülük biztosan elpusztult volna. Napnyugtára enyhébb lett az idő, ezért tovább indultak, de Kék még mindig nem tért magához.
A tízedik napon
várták a fényt. Kék alélt testét cipelték az éjszakában. A fekete hóval a talpuk alatt és a csillagtalan égbolttal a fejük felett minden annyira reménytelennek tűnt. Piros és Zöld kivártak. Kivárták a halált vagy az életet.
( …)
És ekkor megvirradt a szemük előtt a világ. A fényes lánggömb sugarai felfalták körülöttük a környező sötétet, visszaadva őket annak a létnek, ahová tartoztak. Piros levetette köpenyét, behunyta szemét és szembefordult a fénnyel, hogy méltón üdvözülhesse. Kék magához tért. Kimerült volt, de legalább életben. Örültek annak, hogy visszatért az útra. Kék vezekelni akart gyengeségéért, de ketten nem engedték. A következő napnyugtakor már biztonságosabb helyen kellett lenniük.
A tizenegyedik napon
megálltak pihenni. Nektárt ittak és vad gyümölcsöket ettek, hogy életben maradjanak. Zöld kimerült volt, Kék nemrég még haldokolt, Piros pedig képtelen volt beismerni gyengeségét, a mi a legsúlyosabb gond volt az egész útjuk alatt. Kék már nem tudta mi tévők legyenek, de Piros hajtotta őket, ezért tovább kellett menniük.
A tizenkettedik napon
kaput látták. Útjukban állt, de túl jól őrizték mások. Az átjáró nagyobb volt egy hegynél, de tiltott volt az áthaladás. Őrzői megkérdezték a három utazót, hogy ugyan miért kellene bárkit is átengedniük. Kék remegő kezével intet Zöldnek és Pirosnak, hogy ő akar beszélni. Aztán az őr fülébe súgta a szót, az indokot, amiért át kellett jutniuk minden akadályon. És a szó olyan súlyos jelentést hordozott, olyan felsőbbrendű volt, olyan tökéletes, hogy az őr szeme fennakadt, ő maga pedig térdre rogyott és keservesen zokogni kezdett. A kapu pedig nem nyílt ki, hanem szörnyű robajjal darabokra hullott. Kék vigasztalni próbálta az őrt, de mind hiába. Kénytelen volt maga mögött hagyni a keserűséget, amit okozott és tovább állt, hogy felzárkózhasson társaihoz.
A tizenharmadik napon
éjjel tüzet gyújtottak. Megpihentek, de kétségeik nem hagyták nyugodni őket. Lesz-e értelme a hosszú útnak? Hol járnak? Merről jöttek? Hová tartanak? Hoznak-e létre? És mennyit és mire fel? Egy kérdésre sem tudtak válaszolni, csak marcangolták magukat, hiszen valami jelentésnek lennie kellett.
A tizennegyedik napon
végül homokos, ködös síkot értek. Elnyelte őket az átláthatatlan pára, ahol a szavak többé nem érnek semmit. Ott már nincs annyi megfogható és valóságos, amit le lehetne írni. Látni nem, csak érezni lehetett. Néma formák és üres vázlatok.
A tizenötödik napon
Csend. Kék nem hallotta Zöldet. Zöld nem értette Kéket. Piros eltávolodott tőlük, mert előre akart jutni. Senki sem tudott róluk, csak maguk voltak. A megállíthatatlan erő elmozdíthatatlan akadállyal találkozott. Szép csendben egyesével múltak el.
A tizenhatodik napon
Sötét foltok, keseréd, magány. Hárman voltak és eltévedtek, de nem tudták, hogy hol. Valami irányt végre! Szétfolyik a világ.
A tizenhetedik napon
Mászki, ezuknak egyre körbe. Holtva vannak. Krágok vajmi a setétben, és halni fog a milliom fény. Muradt härom feketében. Nehéz most az ír.
A tizennyolcadik napon
Sötét.
A tizenkilencedik napon
Prbltk kjtn d nhzn jtttk lr. Vgr vsszszrztk gymst. ltbn vltk !
A huszadik napon
elmúlt az érthetetlenség és a köd eltűnésével végre elérték céljukat, ahová annyira el akartak érni. Áldozataikat végül siker koronázta és úgy érezték, lebontották a falakat. Szövetségüknek új nevet adtak: jé és dé tartja a zét, a másik pedig jét és dét tartja a zé.

(Elhangzott 2013. február 20-án a Szerdai Szalonban.)