Nem félek

Nem félek, mondtam magamban megint. Nem félek. Az ágyamon feküdtem, a rugó az oldalamat nyomta, a takaró a fülemig felhúzva, a párnát magam előtt szorongattam. Nem félek. A szomszéd ágyon a nő már elaludt. Pár perce még hallani lehetett csendesedő zokogását. Tudtam, hogy én jövök, és ez a gondolat méregként terjedt szét az agyamban. Nem félek, nem. És őrült sem vagyok. Hamarosan ki kell, hogy engedjenek. Rá fognak jönni, hogy nem vagyok őrült. Nem vagyok.

Mikor elköltöztem otthonról, anyám egyedül maradt a kétszintes házunkban. Két bátyám már saját családot alapított, csak ritkán látogattak haza, most pedig én is kirepültem. Győzködtük anyát, hogy költözzön el, adja el azt a hatalmas házat, felesleges a sok kósza emlékkel ott élnie egyedül, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy marad. Ott volt, mikor letették az első téglát, mondta mindig, hogy is költözhetne el.
Viszonylag sűrűn jártam haza. Törődni akartam vele, úgy éreztem kötelességem, ha már egyszer én is elárultam, ahogy vicces-keserűen fogalmazott mindig. A régi szobámban aludtam ilyenkor, de valahogy eltávolodott tőlem. Mintha minden egyes alkalommal visszatérnék életem egy már lezárt szakaszához; ahhoz a tizenéves sráchoz, aki gondolkodás nélkül megvett minden olcsó könyvet, csak hogy telepakolhassa a polcait, aki teleposzterezte a falakat, akinek az anyja a hétvégi reggeleken kakaót vitt az ágyába.
Ez már nem én voltam. Az egyetem, az önfenntartás kényszerűsége megváltoztatott. Megváltozott anyám is. Észrevettem, hogy öregszik. Nem a ráncok voltak, amik elárulták, hanem az, ahogy rám nézett, ahogy óvott. Míg otthon laktam vele, szinte sosem korlátozott, nem mondta, hogy éjfélre otthon kell lennem, nem mondta, hogy ne cigizzek, hogy ne piáljak, tudta, ha akarom, úgyis megteszem. És tudta, hogy úgysem akarom. Miután elköltöztem, egyre többször aggodalmaskodott. De ugye eszel eleget?, kérdezte a telefonban. Persze, anya, eszem. Mert a múltkor is olyan vékony voltál, mondja, mintha nem lettem volna mindig is vékony.
Aztán egyszer, mikor hazamentem, a karosszékében üldögélt, olvasott valami régi kötetet, talán Poe-t, mellette egy kiürült üveg meg egy borospohár. Anya, te iszol?, kérdeztem meghökkenve. Többször láttam a barátaival, sűrűn jártak hozzánk, olyankor érthető volt, hogy isznak, de hogy egyedül… Aggódni kezdtem, lekuporodtam mellé a szőnyegre, megfogtam a kezét, és vártam, hogy mondjon valamit. Ő csak nézett, a tekintete tiszta volt, de nem válaszolt, én pedig nem kérdeztem.
Közeledett az ötvenhatodik születésnapja, meg akartam lepni, hogy a tudta nélkül hazautazom. Néha elutazott otthonról a nagynénimékhez, ilyenkor ott töltötte a hétvégét, tökéletes alkalom volt. Mindent elterveztem. Péntek este érkezem, szombaton kitakarítom a házat, vasárnap főzök, és mikor este hazaér, a testvéreimmel fogjuk várni. Pénteken az üres ház fogadott. Kifejezetten örültem neki. Ezek szerint tényleg elutazott. A cuccaimmal együtt az emeleti szobámba mentem, eldöntöttem, hogy azon az estén pihenni fogok, így hamar lefeküd-tem aludni.
Hajnalban csörömpölésre ébredtem. Felültem az ágyamban, és tágra nyílt szemmel meredtem magam elé a sötétbe újabb hangok után kutatva. Csak álmodtam, futott át a gondolat az agyamon, de aztán újabb motoszkálást hallottam lentről. Kiszáradt a szám. Betörtek volna? Halkan, apró mozdulatokkal keltem ki az ágyból, mezítláb az ajtóhoz lopakodtam, és nesztelenül kinyitottam; két báty mellett megtanultam, hogy kell éjszaka hang nélkül közlekedni. Az emeleti közlekedőbe besütött a hold fénye a tetőtéri ablakon át, de a lépcső homályban maradt. Óvatosan kúsztam a fal mellett, a szívem reszketett a félelemtől. Hallottam, hogy valaki lent lépked. Nem jött fel fény, a betörő biztos nem akarta, hogy az utcáról észrevegyék. Mit csináljak? Visszamegyek a szobámba, és felhívom a rendőrséget. De ha túl halkan suttogok, nem értik a telefonban, hogy mit mondok, ha meg hangosabban beszélek, a behatoló meghallja, és ki tudja, milyen szerzet, feljön, és megöl.
Legjobb, ha csendben maradok, és megvárom, míg elmegy. Az életem mégis fontosabb, mint bármi más, amit elvihet, de aztán hallottam, ahogy elindult felfelé, megnyikordultak az alsó lépcsőfokok. Elöntött a víz, nem tudtam, mit tegyek. A félelem zsibbadttá tett, ahogy a lépcső tetejénél a rejtekemben guggoltam. Egy pillanat múlva megláttam a közeledő alak sziluettjét. Tétován lépkedett, és ahogy a lépcsőket szedte, a kezében megcsillant valami. Egy kés.
Meg fogok halni. Az egész testem reszketett, ahogy a véget nem érő másodpercek teltek, de eldöntöttem, hogy megvédem magam. Ahogy eléggé közel kerül hozzám, előugrok, és lelököm a lépcsőn. A folytatáson nem is gondolkodtam, csak összeszedtem minden bátorságomat, és mi-kor az alak az utolsó fokra tette a lábát, minden erőmet összeszedtem, előrelendültem, és hatal-masat löktem a testen.

Nyikordult az ajtó. Értem jöttek. Nem félek, mondtam magamnak, nem félek. Az ápolónő enyhén megrázta a vállam, kitakart, elkezdett felhúzni, én meg hagytam. Ha ellenkezek, csak rosszabb. Forgott a gyomrom. Átvittek a másik szobába, hanyatt fektettek az ágyon. A plafonon zümmögő neont figyeltem, az angyalokat, ahogy ridegen meredtek rám. Nem félek, de aztán sírva fakadtam. Nem félek, még mindig normális vagyok, nem kell, hogy meggyógyítsanak, mondtam magamban, mert hangosan azóta nem beszéltem. Azóta, mióta lelöktem.
Az egyik ápoló bekente a halántékomat, a kezeimet már lekötözték, nem mintha bármikor is ellenkeztem volna. Nem adtam semmi jelét a fájdalomnak. Összeszorított fogakkal tűrtem a kínt, csak a testem vonaglott, az ellen nem tudtam mit tenni. Nem tartott sokáig, mégis minden alkalommal úgy éreztem, mintha örökké tartana. A neon ilyenkor eltűnt, el az angyalok, csak anyámat láttam, ahogy feküdt a lépcső alján szétvetett karokkal, mellette az összetört borospohár, feje körül a vértócsa.

(Elhangzott 2013. február 20-án a Szerdai Szalonban.)